Nagyon rossz film is lehetne A számolás joga, hiszen érezhetően ezerrel kompenzálni akar: afroamerikai nők a főszereplői, ráadásul igaz a történet, Hollywood pedig az ilyesmit büszkén teszi ki a kirakatba. De nem rossz film, sőt. Nem törekszik ugyan irtózatos katarzisra, és bár a forgatókönyv kedvéért egy-két részletet a kelleténél jobban dramatizáltak, egyszerűen, komoly túlzások nélkül meséli el nekünk három színesbőrű nő elképesztő történetét.
Az ötvenes években vagyunk, a szovjet-amerikai űrverseny kellős közepén. A NASA nagyon dolgozik azon, hogy embert jutasson az űrbe, ebben pedig több afroamerikai nő is segítségükre van: igaz, külön épületben, elkülönített wc-vel, kicsit lenézve, és minden nap kicsit megalázva. Három nőről szól a film, de elsősorban a Taraji P. Henson által játszott Katherine G. Johnson áll a középpontban, aki nem csak a NASA központi számítótermébe kerül be, de később ott találja magát komoly tárgyalásokon, sőt a NASA irányító-termében is.
A filmbéli Katherine G. Johnson számol
Nincsenek még számítógépek, pontosabban épp akkoriban érkezik az első nagy IBM a NASÁ-hoz, a főszereplő nők, pedig egyszerűen annyira jó matekosok, hogy a cél legyőz minden előítéletet. Pedig az, hogy lányként valaki jó matekos, ma is meglep minket. Az olyan férfias dolog. Pedig dehogy. Ahhoz, hogy valaki jó matekos legyen, csak kedv – azaz jó tanár – kell, és motiváció a tanuláshoz.
A 3 főszereplőnek ez bőven megvan, duplán ki szeretnének törni: szegény színesbőrüként és nőként is van motivációjuk, a kor kontextusában.
Katherine G. Johnson Obamától puszit kap
Ha ma kezdenék a pályájukat, alighanem mind zseniális programozók lennének. És még ma is mindenki csodálkozna, hogy hogyan lehet egy nő programozó. Azon, hogy színesbőrű, szerencsére már senki.