Aki egy pillanatig is azt gondolta, hogy Spielberg már öreg az ilyesmihez, az nagyot tévedett. A Ready Player One (de jó, hogy nem adtak neki magyar címet) az idei mozis év eddigi legnagyobb pozitív meglepetése. Az első perctől az utolsóig hamisítatlan sci-fi kalandfilm, nem csak geekeknek.
Tudod ki az az Ernest Cline?
Nem?
Nos, nem egy Ernest Hemingway.
Ő tényleg egy igazi, szemüveges geek. 2011-ben robbant be a köztudatba, ekkor jelent meg ugyanis Ready Player One című könyve, ami egy igazi óda a 80-as évek pop- és játékkultúrájához (iszonyatos mennyiségű easter eggel), miközben sci-fi, persze, mi más.
Nem is a történetre vesztegetnék itt az időnket.
2044, az élet a Földön, hát, nem valami remek, mindenki a virtuális valóságba menekül, ami nem más, mint egy James Halliday nevű programozó által létrehozott OASIS nevű világ. Az OASIS amúgy zseniális hely: a világ összes, valaha volt és nem volt játéka benne van, na meg egy nagy feladvány, ennek megfejtéséről szól a film. Hogy lehet-e majd egyszer ilyen világot alkotni? Nem tudjuk, de azért nem bánnánk. Akkor is elvesznénk benne, ha nem lennénk megátalkodott geekek, akkor meg pláne, ha a való világ tényleg olyan sivár lenne, mint amilyen a filmben.
James Halliday fura figura amúgy, nem biztos, hogy megállná a helyét a valóságban, kicsit tán autisztikus is, de hogy zseni, az biztos. Spielberg legújabb kedvenc színészére, az angol Mark Rylance-re bízta a szerepet, ami azért jó, mert ő tényleg jó. Mi több: zseniális színész.
Spielberg (jobbra) instruálja Rylance-t (középen) és a Halliday üzlettársát alakító Simon Pegget
Sokan féltették a könyvet a jogokra lecsapó Spielbergtől, mondván, ez már nem az ő világa, túl öreg hozzá, nem is érti, mi ez, rutinból oldja meg és középszerű lesz. Nos, a rutin tényleg rutin, és igaz, hogy Spielberg nem unatkozik, évente forgat, szóval iszonyatosan termékeny, mégsem süllyed egy szint alá, és most is valahogy megérezte, hogyan kell megfogni a világot. Hogy a rengeteg 80-as évekbeli zenei és (pop)kulturális utalás miatt-e vagy a kalandok ábrázolása miatt, de a film az egyik legjobb Spielberg-mozi lett, nálunk simán veri például az Jurassic Parkokat, legjobb pillanataiban pedig bármelyik Indiana Jones-szal felér. Jól vezeti a cselekményt, kiválóan bánik a karakterekkel (főleg az animáltakkal) és olyan csodás operatőrrel, mint Janusz Kaminski, képileg sem tud hibázni. Igen, nem elírás: a filmben az animált karakterek viszik a prímet, az avatarok szinte lejátsszák a vászonról a mögöttük megbújó fiatalokat játszó színészeket, de ez cseppet sem baj, hiszen a játékidő nagy részében az avataroknak szorítunk.
(Spoiler: nem hiába!)
A főszereplő (Tye Sheridan) épp nagyon benne van az OASIS-ban
A film szerencsére abba a csapdába sem esik, hogy állást foglaljon a virtuális világ; azaz a sok játék, versus valóság kérdésében.
Nem mondja, hogy ne játssz sokat, csak azt, hogy ne csak játssz.
Nem mondja, hogy ártalmas a sok játék, csak azt, hogy nem csak az van.
Nem mondja, hogy ne legyél programozó, de azt se, hogy igen. (Csak viccelünk.)
Egyet viszont biztosan mond (és ennyiben a film abszolút önreflexió), mégpedig azt, hogy a világok teremtésénél semmi sem klasszabb.
Talán épp ez a válasz arra a kérdésre, hogy miért sikerült a Ready Player One ilyen jól Spielbergnek: ő ugyanis hosszú évek óta ugyanezt teszi. Éppúgy virtuális valóságokat épít, ahogy a filmbéli Halliday, csak a vásznon.
És persze most beszélünk haza, mert nálunk is olyasmit tanulhatsz, amivel olyan világokat építhetsz, amelyek korábban nem, vagy nem úgy léteztek. Ettől kreatív és izgalmas a programozó szakma.
Spielberg nem klasszikus programozó, hanem klasszikus „örök gyerek”. És addig jó, amíg vannak ilyenek. Akkor az OASIS sem kell.