NÉVJEGY
Filep Szabolcs 1982. február 13-án született Szatmárnémetiben. Közel 8 éves a romániai forradalom idején. Mérnök szülei 1990-ben végre megvalósítják régi álmukat: a család szinte azonnal Magyarországra költözik.
Tiszavasvári az első állomás, Szabolcs már az elsőt is itt fejezi be.
A lassan, de biztosan épülő családi egzisztencia fontos hozadéka, hogy a Filep-gyerekek kapnak egy Commodore Plus 4-et, és bár eredetileg édesapjukat érdekelné a programozás, nem fér hozzá a géphez.
Ekkor már az Alkaloida-gyár tiszavasvári szolgálati lakásából jár a hajdúnánási nyolcosztályos Körösi Csoma Sándor Gimnáziumba, ahol 2001-ben érettségizik.
Budapestről (ahol a BME villamosmérnöki karának mérnök-informatika szakára jár) azonban szülei munkahelyváltása miatt már Miskolcra jár haza. 2007 januárjában szerez diplomát.
Nem meglepő, hogy szoftverfejlesztői pályára áll. 2008-ban beszáll a szintén szoftverfejlesztéssel foglalkozó QTC Kft-be, amit aztán át is vesz, hogy a céges háttérrel, ráérezve az idők szavára, 2016-ban negyedmagával megalapítsa a PROGmasterst.
Felesége, Niki kommunikációs mentorként aktívan részt vesz a PROGmasters életében. Janka lányuk 2017 novemberében született.
8 éves korodig Európa talán legszörnyűbb országában éltél. Mire emlékszel?
Sok mindenre. Úgy tűnik, a rossz dolgok jobban megmaradnak az ember fejében, mint a jók. Román óvodába például csak egy évig jártam, magyarba pedig kettőig, mégis szinte csak a románról vannak emlékeim. Minimálisan meg is kellett tanulnom románul, hogy „ne haljak éhen”. Az „Adjál nekem is”-t ma is tudom.
Hogy van?
„Dă-mi și mie!” Így aztán többször jóllakhattam.
Volt mit enni?
Amúgy jogos, nem nagyon. Nehéz mai fejjel elképzelni, de a boltokban semmi sem volt. A „tejbelaska” volt a kedvencem, ami olyan, mint a tejbegríz vagy a tejberizs, csak épp szélesmetélttel. Azt lehetett kapni. Húst a nagyszülőknél ettünk hétvégén. Nem panaszkodom, normálisnak éltük meg a helyzetet, mert egyformán senkinek nem jutott semmi.
Ráadásul ezért a semmiért is sorba kellett állni…
Nem is keveset. Szüleim a munka után 2-3 órát biztosan sorbanállással töltöttek, miközben mi az utcán játszottunk.
Remek egy rendszer volt.
Ahogy az iskola sem volt egy leányálom. A körmös és a tenyeres az alsós tanítónéninél is normális napi rutinnak számított, pedig nem volt rossz fej. De nem emiatt volt kínszenvedés, hanem mert úgy kellett bemagolni román verseket és dalokat, hogy egy kukkot nem értettünk belőlük.
Csak nyolc voltál, amikor a tévé élő egyenes adásban közvetítette Ceaușescu és felesége üldözését, tárgyalását és kivégzését.
Akkor ez nekem nem sokat mondott, de mégis elevenen él bennem. Ahogy biztossá vált aznap este, hogy vége a rendszernek, az összes könyvből kitéptük Ceaușescu fotóját, majd el is égettük. Volt vele meló, szinte minden könyvben benne volt az arcképe.
Ám ahelyett, hogy örültetek volna, hogy szabad, boldog, fejlődő Románia lesz az új otthonotok, a szüleid szinte azonnal átjönnek Magyarországra.
Anyukámnak sosem volt munkája vegyészmérnöki szakmájában, csak ült egy irodában, édesapám azonban gépészmérnökként dolgozott.
Legalább megfizették őket…
Ha nagyon nem is, de mivel szinte semmit nem tudtunk venni, pénzünk volt, így lehetett egy Trabantunk. Ami már csak azért is jó volt, mert háromévesen a szántóföldön már a volánnál ültem.
Korán kezdted a vezetést… Mindig ilyen önálló voltál?
És magának való. Már Szatmáron előfordult, hogy miközben a szülők sorban álltak valahol, mi bent kóboroltunk a városban a barátommal, de amíg neki haza kellett érnie sötétedésre, nekem nem volt ilyen ukázom, volt, hogy maradtam bent egyedül és császkáltam.
Nem féltettek?
Ezek szerint. Biztos ez is közrejátszott abban, ahogyan ma működöm: a romániai nélkülözés és hiány megkímélt a tárgyak iránti sóvárgástól, megtanultam értékelni más dolgokat.
Rosszul élted meg, hogy átköltöztetek?
Persze. Meg se kérdeztek. Ráadásul épp elsőben „jöttem össze” egy lánnyal, úgyhogy elszakítottak életem első szerelmétől is. Nem is ment a csajozás, egészen a gimi végéig.
Az se lehetett könnyű, hogy Magyarországon meg folyamatosan ment a „büdösrománozás”.
Nem lehetett megszokni, napi szinten megkaptuk, még a gimiben is. És bár a többség segítőkész volt, ilyesmire nem számítottunk.
Nincs rá épeszű magyarázat…
“Elvettük” a munkájukat. Mármint a szüleim és a hozzájuk hasonló jól képzett szakemberek. Mindketten a tiszavasvári gyógyszergyárban kaptak munkát, és aztán szolgálati lakást is.
Te pedig 15. lettél a 90-ből a gimis felvételin. Mitől lettél reálos?
Talán mert nem tanítottak meg jól hangosan olvasni. Az országváltás miatt az írást is újra kellett tanulnom, a mások előtti hangos olvasás még negyedikben is komoly stressz volt. A matek lett a világom.
Meg a programozás…
Miután mindent sikerült megvenni a szüleinknek, bútort, tévét, hűtőt, fagyasztót, kaphattunk egy Commodore-t. Eleinte verekedtünk a bátyámmal érte, aztán az lett a szabály, hogy félóránként váltjuk egymást.
Pedig apukád is használta volna…
Gépészmérnökként érdekelte a programozás, de egyrészt sose lett volna türelme hozzá, másrészt tényleg nem nagyon fért oda.
Ennek a matektanárod se örült.
Persze, mert programozó-versenyeken indultam és nyertem, ahelyett, hogy matekversenyekre jártam volna. Mondjuk programozó-versenyeken kevesebben voltak, könnyebb is volt nyerni.
Sok barátod volt a gimiben?
Igazi egy-kettő. De jó társaság volt, például a környéken bárhová elmentünk egy-egy Kispál-koncertért.
Lovasinak is olyan műszakis feje volt?
Nem tudom, mi fogott meg, a szövegeket nem is nagyon értettem. Először a bátyám mutatta meg, de vele persze azonnal kikapcsoltattam. Aztán egy koncert magával ragadott, onnantól pedig nem volt megállás. Vagy 100 koncerten biztos voltam.
Egy nagy kedvenc?
A honi csillagászat fejlődése. De tényleg nagyon sok van…
Csoda, hogy nem borz van egér helyett a PROGmasters-logóban.
Ma már kevésbé hallgatom, ott van a kocsiban az összes CD, de nem tudom, mikor tettem be utoljára bármelyiket. Viszont három éve a nagy orfűi koncerten Lovasi a színpadról gratulált az esküvőnkhöz. Ebben persze Niki keze volt. Addig írogatott neki a Facebookon, míg végül beadta a derekát.
De ennek a kispálos programozó srácnak előbb egyenes útja vitt a műszakira. Mi volt az első komoly munkád?
Sose felejtem el: SMS-szexchat, ahol „speciális” igényű férfiaknak „helyes” nagyváradi egyetemisták válaszolgattak. Először vonatkodtam, hogy elvállaljam, de szakmailag kihívást jelentett az algoritmusa. Vagy 5 hónapig írtam a programot, ma is fel tudom idézni a kódsor egy részét.
Reméljük, azok a fiúk most nem dőlnek a kardjukba, hogy kiderült, kik írogattak nekik…
Ez volt az egyetlen ilyen munkám. Az ELTE pedagógiai és pszichológiai karának én csináltam például az akkori weboldalát. És utána is már csak rendes, komoly állásaim voltak.
Mégis belevágtál egy saját cégbe. Honnan a bátorság?
Nem tudom, nyilván a sok gyerekkori élmény is megtanított arra, hogy cseppet sem kell félni a változástól, másrészt a „magamnak-valóság” miatt is lehet, hogy mindig vágytam egy saját vállalkozásra.
Sokat segített az impró is?
Rengeteget. Sokszor voltam korábban a Momentán Társulat impró-előadásain, és amikor láttam, hogy nyitott impróképzés indul, belevágtam, sőt Nikit is rábeszéltem. Az impró megtanított bátran szerepelni, beszélni sok ember előtt, nem véletlen. hogy alkalmazzuk is a képzésben.
Olyannyira jó előadó lettél, hogy órákat is tartottál az egyetemen.
Igen, de ez annyira mégsem az én világom, nem annyira nyitott és kötetlen, mint itt az oktatás.
Lányotokat most kereszteltétek meg, sőt, Niki is reformátussá vált az esküvőtök miatt. Mi a legfontosabb ebben?
Egyrészt a hit, de talán még inkább a közösség. Nagyapám református lelkész volt, szüleim is aktív gyülekezeti tagok. innen is a tradíció.
Gyökerek? Egy darabka gyerekkor?
Még az is lehet…